Görbe tükör

Apu ismét kórházban van és a héten minden nap Eger és Budapest között ingáztam. Az elmúlt hat hónap alatt már negyedszer került be.

Újra a kórházi ágyban fekve látni, lefogyva, beesett szemekkel, és vidítani, önteni belé a lelket, ez érzelmileg iszonyat kimerítő.

Ahogy az is, hogy hosszú hetek óta két időzóna szerint élem az életem.

S lehet, hogy aki miatt így élek, nem tud hazajönni májusban, vagyis minden megy így tovább még egy ideig.

Amúgy megvagyok, csak bármennyire is nehéz beismernem, nekem is vannak korlátaim és lemerültem kicsit.

Az első csók után újabbat és újabban követelt, a falhoz nyomott, egymás ajkait finoman harapdálva úgy csókolóztunk, mintha az életünk múlna ezen. Keze elkalandozott a testemen, végig simította a mellemet, a derekamat, majd a fenekembe markolva húzott az ágyékához, hogy érezzem, mennyire kíván. Volt is mit érezni, méretben nem lesz probléma, villant át az agyamon. Majd miközben már a nyakamat harapdálta s én remegni kezdtem mindettől, a fülembe súgta, hogy menjünk fel hozzá. Nem megyek, nyögtem ki nehezen. De, jössz, közölte velem, megfogta a kezem, és maga után húzva elindult kifelé. Lenyűgözött a határozottsága, az erőssége, közben bosszantott a magabiztossága, ám a lábaim automatikusan követték.

Kifelé menet Hannának odakiáltottam, a táskám add ide légyszi', ő meg nagy vigyorogva felpattant utánunk.

Képzeljétek el, megy kifelé egy szórakozóhelyről határozott léptekkel egy elszánt, felajzott férfi, a tömeg szétnyílik előtte, kezével húz maga után egy teljesen feltüzelt nőt, aki után lohol egy vigyorgó nő, táskával az egyik kezében, másik kezének hüvelyk ujjával mutatja az egyezményes minden oké jelet. Hiába, távozni tudni kell.

Szerencsére hamar megérkeztünk hozzá. Amint becsukódott mögöttünk a bejárati ajtó, háttal nekidöntött és ott folytattuk, ahol a szórakozóhely falánál abbahagytuk. Egymás száját el nem engedve, folyamatosan csókolózva lépdeltünk el a hálószobáig, amely szinte csak egy nagy ágyból állt. Elkezdett vetkőztetni, lassan, ám annál nagyobb izgalommal gombolta ki a felsőmet, mint ahogy kisgyermek bontja az ajándékát.

A pénteki kis meglepetés bulimon ülök vidáman a társaság közepén, mikor megérkezett egy igen vonzó férfi a haverjával. Saccra 1,90 magas, fekete haj, körszakáll, farmer, lezser fekete ing. Velünk szemben lévő asztalhoz ültek le. A szemkontaktus az első percben megvolt és jó másfél órán át apróbb megszakításokkal meg is volt. A haverja háttal ült nekem, de még ő is többször megfordult, hogy megnézzen magának.

Mondom én is a csajoknak, ott az a férfi, bejövős, megkívánós. Méregetem, mosolygok rá, mosolyog vissza, de semmi egyéb nem történik.

A csajok bökdösnek, na mi lesz már? Mi lenne? Ha mondjuk pár évvel ezelőtt történt volna mindez, akkor tuti, hogy odamegyek, leszólítom, és a névjegyem az ingzsebébe dugom a hívj fel szöveggel. Valószínűleg már másnap egy oltárit szexeltünk volna, és ha ez jó, akkor még máskor is.

De nem pár évvel ezelőtt vagyunk, hanem a jelenben. Egyértelmű jelzéseket adok egy férfinak, hogy jöhetsz, érdekelsz, kellesz. S ha ő erre nem lép, akkor nagyon sajnálom, de én sem. Nem fogok egy olyan pasi felé lépni, akinek nincs annyi vér a pucájában, hogy odajöjjön hozzám, és annyit mondjon, szeretném elkérni a számodat, hogy összefussunk valamikor kettesben, megismerkedni. Ha most nem képes erre, akkor később mit várhatnék tőle? Köszi, de ez nem kell.

S mielőtt bárki is azt gondolná, hogy nagyképű vagyok, csak jelzem, hogy nem, itt nem erről van szó. Szimplán arról, hogy ha nem kellek neki annyira, hogy oda merjen jönni hozzám, akkor nem kellek eléggé, és innentől kezdve nekem sem kell ő.

Csak mellesleg jegyzem meg, ez a kedvenc Rejtő-regényem címe is. :-) 

A barátok Isten kárpótlása a családodért, tartja a mondás. Én ezt minden nap megtapasztalom, hála a magasságosnak, vagy ki tudja kinek. Azt hiszem, ilyen téren (is) szerencsés vagyok.

Tegnap is, felhív az egyik barátom, hogy üljünk már be a szokott kis helyünkre, igyunk meg valamit. Oké, legyen, fixáljuk az időt. Tőlem szokatlan módon elkésem, hívtam is, hogy bocs, de egy halál a közlekedés. Sebaj, nekem még ezt is elnézi. Gyanútlanul belibbenek a helyiségbe, ahol már az összes kedves ismerősöm ott volt: egy nagy-nagy névnapi köszöntést szerveztek nekem.

Igen, Péter napján ültük az április 30-át. Jókat ettünk és ittunk, olyan nevetések voltak, hogy az arcizmaim már fájtak, és kaptam sok kis kedves ajándékot, olyanokat, amiktől még a szemem is könnybe lábadt. Klassz este volt. Köszönhetően egy barátomnak, aki megszervezte nekem.

Bár nem tudod, de ez a bejegyzés most miattad született. Szeretlek, A.!

Na most érzem azt először évek óta, hogy teljes szívvel tudok drukkolni a magyar jelöltnek az Eurovíziós Dalfesztiválon. A zene ütős, a nő pedig piszkosul jól énekel. Megnéztem a többi ország dalát is, és nem azért, de szerintem magasan veri az összest.

Hajrá, Wolf Kati!

Arra jöttem rá, Fellini elmehet a francba, a legnagyobb rendező mégis csak a Sors.

Egy egész napos tréninget tartottam, hulla fáradt voltam, menstruáltam, és csak arra vágytam, hogy haza menjek, lezuhanyozzak és elégedett macskaként elnyúlva az ágyamon olvassam az aktuális könyvet.

Erre hív a leszbikus barátném, nevezzük nevén, Hanna, hogy lesz egy jó kis buli, menjek már én is. Persze, hogy nem akartam, puccparádé, miegymás, úgy kell ez most nekem, mint mókusnak az erdőtűz. Szemét módon bedobta a barátság-adut, neki most szüksége van rám, különben is, csak jó arcok lesznek ott. Mit tudtam tenni, hazamentem, összekaptam magam, laza rucit vettem és hát elmentem. Egész jól alakult az este, Hanna viccből megemlítette, hogy milyen lenne, ha most megjelenne a férfi. Na mondom, az szép lenne, elég leharcoltan érzem magam, ha így találkoznánk, zicher, hogy oda lenne a varázs.

És mit ad a Sors? Hát persze. Egy óra múlva Ő is megjelent a helyen. Újra az az érzés. A remegés, a vágy, az izgalom, csak úgy dübörögtek bennem. És benne is. A szemével már megint az első percben levetkőztetett, a nézése égette a bőröm. Beszélgettünk és nem mulasztott el egy lehetőséget sem, hogy a karomhoz érjen, vagy az arcomból kisimítson egy kósza tincset. A beszélgetés csak még jobban erősítette bennem azt, hogy mennyire akarom. Nyers és szókimondó, őszinte, de nem harsány. Nyíltan beszél és halkan. Fél óra után közölte, hogy meg akar csókolni. Azonnal nemet mondtam rá. Mégis, mit képzel? Hogy csak így közli és én, mint érett gyümölcs, majd az ölébe hullok, hogy kiélvezhesse minden zamatát? Az egy dolog, hogy én tudom, hogy ez így van, de ő azért ne legyen ennyire biztos ebben.

Meg is zavarodott és ott hagyott. Fél órán keresztül dühösen kószált, le nem vette rólam a szemét, majd újból oda jött hozzám. Újabb beszélgetés, verbális petting és aztán ellentmondást nem tűrően megfogta a derekam, vadul, erőszakosan és követelőzően megcsókolt. Minden, ami ez után következett, maga volt egyszerre a mennyország és a pokol.

Mit is lehet tudni rólam?

Csak azt, hogy egy vadidegen férfi teljesen felkavarta az állóvizet. Nem tudok róla semmit és mégis kész lennék azonnal és minden gondolkodás nélkül az övé lenni. A testem folytonosan érte kiált, akarom az érintését, a csókját, hogy érezzem magamban, érezzem az ízét és mindazt, amit csak adhatunk egymásnak, magamba szívhassam az illatát, haraphassam a száját, miközben egyre mélyebben és mélyebben belém hatol.

Mit lehet tudni róla?

Barátném, a drága, az egész társaságot ismerte, bárkinek fejből mondta volna a komplett szakmai és magánéleti önéletrajzát, kivéve az övét. Annyit tudni, hogy többnyire külföldön él, a szórakoztató iparban dolgozik, közelebb van a negyvenhez, mint a harminchoz, és egyedülálló. Zárkózott fazon, az élete rejtély, szinte senki sem tud róla semmit.

Ha másként lenne, túl egyszerű lenne. Miért is nem lepődöm meg...?